---
author:
    email: mail@petermolnar.net
    image: https://petermolnar.net/favicon.jpg
    name: Peter Molnar
    url: https://petermolnar.net
copies:
- http://web.archive.org/web/20140720042956/https://petermolnar.eu/blog/haborurol/
lang: hu
published: '2004-12-26T10:53:55+00:00'
tags:
- gondolatok
title: a háborúról

---

Újabb könyv, sok-sok új film, rengeteg új gondolat, aztán hirtelen, mint
valami villámcsapás, eltűnik...

Nagyon régóta próbálok rájönni, hogy miért van olyan sokszor, hogy az
embernek eszébe jutnak megrázó verssorok, fantasztikus rímek, komoly
gondolatok az élet kérdéseiről, vagy akár slágergyanús dallamok,
valamiért elfelejti pár pillanat múlva.

Sokszor volt, hogy zuhanyzás közben jött az ihlet valamire - és az
egyetlen, amit mire papírhoz jutottam nem felejtettem el, az a vizuális
ötlet volt. A versek, a gondolatok, valahogy mind-mind visszasüllyedtek
a tudatalattim tengerébe, és megint rengeteget kell várnom rá, hogy
esetleg újra felbukkanjon.

Azt hiszem, ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Ti, akik valamiért
olvassátok ezt, fogadjátok meg különös lélek tanácsait: amikor
tehetitek, írjátok le, ami fontos. A forma nem számít, de a cél igen. És
ez csak annyi: adni valamit a többi embernek.

Világbéke.

Érdekes szó. Nyelvtanilag elemezve a "béke" mindenképpen pozitív -
egyrész két szótagú, ami köztudottan a legkönnyebben megjegyezhető,
másrészt mindkét szótag magánhangzója magas. A "világ" ezzel szemben
hordozza mind a magas, mind a mély mássalhangzókat, talán ezzel is
utalva a világ kettősségére. Azonban összességben a magas magánhangzók
vannak túlsúlyban - talán ezért érezzük olyan felemelőnek ezt a szót.

Háború.

Példaként használt szó, hiszen felsorolja a mély magánhangzókat -
eltekintve az ejtés hosszától természetesen. A hatása mindenképpen
borút, szomorúságot hoz, még annak is, aki nem élt át háborút
személyesen.

A nyelvtani fejtegetésbe nem véletlenül mentem bele. A két szó
elméletileg az ellentéte egymásnak, illetve a béke és a háború, hiszen
mindkettő kaphat világ előtagot. A lényeg, hogy rengeteg gondolkodó
próbált fogalmat alkotni a háborúról - miért kell, miért nem kell, miért
nem fejeződnek be végre... de mindössze két könyv, ami megoldást kínál -
ám önmagában egyik sem teljes.

Az első George Orwell 1984 c. könyve. Aki olvasta, az tudja, hogy az
egyik valaha megírt legsokkolóbb történet. Persze biztos lenne, akinek a
sokkoló szóról Stephen King, vagy valaki más thriller/horror szerző
jutna eszébe, de ellent kell mondjak nekik. A klasszikus horror (Poe,
Lovecraft, stb.) az ismeretlentől való félelemre és az elme játékaira
épít. Mindehhez felhasználja a kor tudását, a hiedelmeket, a legendákat,
és az ismeretlen területeket, mint Poe az Arthur Gordon Pim-ben. A
modern horror, ami leginkább a filmműfajt veszélyezteti (a szóhasználat
szándékos), a vértől csöpögő, szörcsögős-maszkos főszereplőkkel szintén
tud rémisztő lenni, de legfeljebb az utcán éjszaka fogunk félni. Igen,
legfeljebb. Ha valaki fél a sötétben, az egy dolog, bár teljesen
természetellenes - de ezt majd legközelebb kifejtem. Ha valaki fél, hogy
megtámadják az utcán, sajnos az is normális lehet. Azonban Orwell eléri,
hogy félj az embertől, az emberi lényektől, Poe eléri, hogy félj saját
magadtól, Lovecraft pedig, hogy az ismeretlentől.

De a kitérő után vissza az eredeti témához, a háborúhoz. Az előzőeket
azért mondtam, hogy érezzétek: Orwell képes hatást elérni az írásával. A
könyv nem áll túl sok fejezetből, de ebből egy teljes fejezetet szán
arra, hogy gazdaságilag és populáció szempontjából miért van szükség
folytonos háborúkra. ő azonban csak az egyik oldalt világítja meg, a
személytelenebb, ámde sokkal könnybben elfogadható és bizonyítható
oldalt.

A másik könyv, ami a háború alaptermészetéről szól Frank Herbert
Dűne-sagaja. Bár még nem szabadna teljes elfogultsággal írnom a
könyvről, mivel még nem olvastam a 6 kötetből 2,5-őt, és lehet, hogy a
későbbiekben változik a véleményem, de azt hiszem, sok mindenben igaza
van.

Az első és talán legfontosabb, hogy az ember békéért kiált. Azonban
minden mozdulata és cselekedete, szinte minden gondolata ez ellen van. A
rákényszerített békéből pedig minden létező módszerrel megpróbál
kitörni. Hiszen mi is az a béke? Egy monoton, állandó állapot, amiben a
változás, a változás természetéből, a kiszámíthatatlanságból adódóan,
nem megengedett. Vagy mégsem?

Az előbbi definíciót nem olvastam, csak én írtam le. Szerintem a béke
nem létező fogalom. Teljesen mindengy, hogy milyen fegyverekkel esnek
egymásnak az emberek, vagy majd talán később bármilyen más lények - a
háború fogalma nem függ a fegyverropogástól. Persze könnyen mondom én,
aki nem éltem meg '56-ot, vagy a Világháborút - mondanák most az öregek.
De itt tennék egy kis kitérőt.

Nemrégiben volt a nagymamámmal egy apró nézeteltérésünk, hogy régen az
öregek tanácsaira hallgattak a fiatalok, és hogy ma már csak tisztelni
sem tisztelik őket. Ez nem így van. Rendkívül tisztelem őket, hiszen
végigdolgoztak egy életet, sokszor olyan körülmények között, amiket én
nem szeretnék megismerni. De figyelmen kívül hagynak két dolgot. Az
egyik, hogy régen nem volt szakadék pár évtized alatt. Azoban ma ez
egészen másképp van. Pár tíz év alatt megfordult a világ, felgyorsult,
személytelenebb lett, de mindemellett jobbak lettek az életkörülmények -
legalábbis gazdaságilag. A másik dolog az, hogy manapság egyre kevesebb
öreg van, (az öreg nálam nem degradáló jelző!) aki végighallgat, aki
ténylegesen meghallgatja a mondanivalód, a problémád, és utána tanácsot
ad, nem pedig megmondja, mit csinálj. Nem képesek átmenni a tanító
szerepébe, még mindig irányítók akarnak lenne.

A kitérő fontos volt, és azoknak is szól, akik még mindig a fejemhez
vágnák, hogy nem éltem meg háborút. Valóban - nem álltam a
lövészárokban, nem ástam árkot, és nem véreztem össze a kezem - de
sokkal inkább tenném, minthogy nap mint nap a lelkek és a tudat
háborúját vívjam. Nem a fizikum korszakát éljük - de háborút mi is
vívunk, és talán kegyetlenebbet, mint régen. Csak ma neve van, mint
kapitalizmus, vagy mint információs sztárda.

Hogy ez nem háború? Miért, mert az emberek nem meghalnak, hanem élve
elsorvadnak? Mert nem golyóval a testükben végzik, hanem egy irodában,
zárt ablakoknál?

Melyik a jobb halál? Egy élet monotonítás, vagy egy rövid lángolás? Hol
jobb, elzárva a széltől, egy számítógép előtt, vagy életeddel a
kezdben\*, földdel a talpad alatt?

De lehet, hogy tévedek, és ez csak nekem tűnik nehéznek. Sőt,
valószínűleg így van. De akkor csak egyetlen kérdésem lenne: ha ez nem
is valódi háború, de a lélektana hasonlít rá (amit senki sem tagadhat),
akkor ez béke? A mai állapot itt Magyarországon, béke? Ha nem, akkor mi
az a béke?

Frank Herbert ki merte mondani, amit gondolt. Az ember magában hordozza
a háború, az agresszió, a harcok csíráját, ami előbb-utóbb megnő, és
szétfeszíti a burkát.

Az embernek nem kell a béke. Nem tudna vele mit kezdeni. Előbb-utóbb
vagy kitörne belőle, vagy elsorvadna az ürességtől.

Már csak egy kérdés maradt. Melyik háború a jobb?

Fejszékkel, kardokkal, géppuskákkal és bombákkal, vagy jogászokkal,
pszichológusokkal, és depresszióval?

Ha a válasz, hogy egyik sem, akkor nem értettél meg. Talán a két könyv
segít, talán nem is akarod érteni, talán nincs is igazam. De mielőtt
dühösen felállnál, olvasd el kérlek mégyszer, amit írtam.

Ha van válaszod, akkor gondolkozz el rajta, hogy háború kell, de vajon
mekkora háború? És nem lehetne szabályokkal, mint régen, hogy például
télen nem csatáztak?

Lehetne. Talán békének is lehetne nevezni.

De nem hozna elég pénzt és földet.