---
author:
    email: mail@petermolnar.net
    image: https://petermolnar.net/favicon.jpg
    name: Peter Molnar
    url: https://petermolnar.net
copies:
- http://web.archive.org/web/20190624125400/https://petermolnar.net/echoes-in-the-dark/
lang: hu
published: '2014-04-07T13:22:01+00:00'
summary: Hiába írsz bármit, eltűnik a süllyesztőben, egy a végtelen, feneketlen katlanban,
    mert a fő érv az új, a friss, a legfontosabb, olyan szempontok és metrika alapján,
    amit algoritmusok részinformációk alapján ollóznak össze.
tags:
- internet
title: echoes in the dark

---

Évek óta nem írtam rendes blogbejegyzést. Számokról igen, útmutatókat,
rövid tech szösszeneteket és feltehetően ijesztő mennyiségű hozzászólást
és státusfrissítést, de rendes, cikk jellegű írást, azt nem. Talán itt
az ideje változtatni ezen, és talán ideje elfogadnom, hogy magamnak
írom, amit írok, minden szándékom ellenére.

'99 óta van/volt saját weboldalam, saját tartalommal, így nem csoda,
hogy egy idő után ( először valahol 2005 körül ) elkezdett megbomlani a
hitem a belefektetett energia megtérülésében. Itt persze nem pénzre
gondolok ( hirdetések az oldalamon kétszer voltak: amikor még olyan
helyeken lakott, mint az extra.hu és a try.hu, és egyszer, kísérletből
olyan fél évig volt az oldal legalján szöveges hirdetés ) hanem arra,
hogy eljut-e valakihez, megnézi-e, elolvassa-e valaki. *Lájkolja-e
valaki?, szól egy hang a jövőből.*

Amikor először láttam látogatói statisztikát úgy hittem, hogy emberek
olvassák, amit kitettem. Ez egy felemelő és hihetetlen érzés volt - de
ennek lassan 15 éve, és időközben sajnos megtanultam, hogy ez csak tükör
és füst, még akkor is, ha egyszer régen talán igaz volt. A
kegyelemdöfést a Google Analytics azon funkciója adta meg, ami
megmutatta, ki mennyi időt töltött az oldalon: ekkor fogtam fel meg,
hogy igazából senki sem olvassa el a teljes tartalmat; másodpercek alatt
ez lehetetlen.

Ezért aztán írtam olyan oldalra, amit akkor naponta sokan látogattak,
továbbra is fenntartva a hitet, hogy márpedig a látogatók egy része - ha
másért nem, a nagy számok törvénye alapján - biztosan elolvassa azt,
amit a világba kiáltok, még akkor is, ha csak apróságok, napihármak vagy
home-made dolgok.

Mígnem nehány évvel ezelőtt megjelent ez: 👍 A "like". Amit mindenki
lemásolt így vagy úgy, és még az a kis figyelem is tönkrement, ami odáig
megmaradt.

*Like. Tetszik. Elolvastam belőle két sort, XY ismerősnek tetszett,
nekem is fog. Lájkkurva, új magyar szó, értelme és jelentése nincs,
mégis létezik.*

Szeretnénk azt hinni, a like-ok, share-ek, tweetek, pinek, valamik száma
egy kép, egy írás, egy bármi alatt azt jelenti, hogy eljutott az
emberekhez, elolvasták, látták, megértették és jelent nekik valamit. Az
igazság azonban annyi, hogy ha kaptál is figyelmet, néhány másodpercnél
nem volt több, elmúlt, percek alatt feledésbe veszett, és mindenki megy
tovább. Ez megkérdőjelez mindent, amiért közösségi oldalakat használunk,
nem?

**Hiába írsz ki bármit, eltűnik a süllyesztőben, egy a végtelen,
feneketlen katlanban.** Még a saját magad által megosztott linket is
képtelenség visszakeresni akár már pár héttel ezelőttről is, mert a fő
érv az új, a friss, a legfontosabb, olyan szempontok és metrika alapján,
amit algoritmusok részinformációk alapján ollóznak össze. Nincs többé
szerkesztett, tudatos tematika, nincs rendszer, nincs jövő, nincs múlt.

Hiába találkozom fantasztikus cikkekkel, sokszor magamon is azt veszem
észre, hogy nem tudom úgy végigolvasni, hogy valami inger ne zavarjon
közbe. Egy mail, egy Facebook értesítés, egy pitty, egy rezgés a
telefonból. És kész, a pillanat ezzel szerte is foszlott, amit
hangulatot, világot egy írás képviselt volna fel is oldódott a
folyamatos ingertengerben. De azért like, share, tweet, hátha máshoz is
eljut. Aztán egy héttel később gyanús lesz, hogy ezt pont az nem látta,
akinek kellett volna (*miért nem tageltem, hát azért mert már szóltak be
máshonnan, hogy azt ne, mert ő kevesebbet ír a saját falára, mint én, ha
tagelem, hadd fosszuk meg egymást a figyelemfelkeltési lehetőségtől és a
kommunikációtól, de azért persze tiszteletben tartom a kérést*),
elküldöm neki személyesen, ő meg keresi az állát a cikk után.

Én is keresem az állam. Hogy hiába teszek meg mindent, hogy hallják a
hangom, hiába alkalmazkodom, hiába cross-postolok mindent mindenhova,
valójában vagy mindenki szarik bele vagy a rendszer tesz róla, hogy
véletlenül se jusson el ahhoz, akihez kellene.

Minek ide Erdoğan-féle Twitter és Youtube blokk! Elintézi a rendszer
magától, hogy amíg nem célzatosan keresel, addig ne találkozz semmivel,
ami kibillent a mindennapokból.

Már csak egy kis szóma kell, és minden idilli, nem?